Kiskunlacháza mindkét kerülete forgalmas út mentén elnyúló, eredetileg egyutcás jellegű település, amely napjainkra párhuzamos és keresztutcákkal tagolódik szakaszokra. A község déli vége előtt útelágazás található a ráckevei hídhoz. A terület geológiailag az Alföldhöz tartozik. Az Ős-Duna hordalékaként lerakódott kavicsréteg felett - a kialakult felszínen - a fekete homok, homok, agyag, néhol szikes talajfajták a gyakoriak. A Duna melletti területeken levő zsombékos, egykor mocsaras részek a folyó szabályozása után jó minőségű szántóföldekké lettek. A vízparti növényzet visszaszorulása miatt az egykor gazdag állatvilág lecsökkent, közvetlen a folyó menti erdős részeken figyelhető csak meg vízicsibe, nádirigó, búbosvöcsök, kanalas gém és szárcsa. A csendesebb, víz melletti területeken érdekes színfolt a lilától a fehérig árnyaló, április és augusztus között folyamatosan virágzó virágkáka. A határ homokos és szikes részei - évszázadokon át - a külterjes állattenyésztés fontos területeit jelentették. Az éghajlatot éves átlagban a 2000 órás napsütés, és az 500-550 milliméter közötti csapadékmennyiség jellemzi. A környéken fellelhető kisebb tavak és vízmosások kedveznek a folyószabályozás előtti növény- és állatvilág fennmaradásának. A helyi kavicsbányászat melléktermékeként létrejött bányatavak mentén ismét megjelent a korábban kiveszettnek vélt éles sás, zsombék, parti sás, sulyom.
   A tavakban megfigyelhetők és horgászhatók a telepített halfajták. A határ egykor gyakran használt elnevezései ékesen szólnak a területet jellemző felszínről. A legismertebb ezek közül a Tekercs-ér, amely a Duna dömsödi részén eredt, és árvíz idején itt folyt vissza a Duna árja a lacházi határba. Kiskunlacháza eredetileg két önálló település volt, amelyeknek közigazgatási egyesítése 1950-ben történt. A község mai I. kerülete a történetileg kialakult Kiskunlacháza, a II. kerület pedig az egykori Pereg falu. Pereg a Raznán krónika szerint IV. Béla király idején települt, amikor is a tatárjárás után 70 elpusztult falu megmaradt lakosai közül többen itt kerestek menedéket. 1312-ben egy adásvétel során Erzsébet asszony, aki Máté fia András ölből nemes felesége, az őt illető peregi földet Becsei Csata Imrének, 10 ezüst márkáért, eladta. Nagy Lajos király 1347-ben Becsét és Pereget elcserélte a Becsei családdal, és helyette Bars és Hont megyei birtokokat adott. Treutel Miklós pozsegai főispán testvéreinek adományozta 1399-ben Felsőszentmihályt és Pereget, de 1422-ben ismét Miklós családjáé, leányai Katalin és Borbála tulajdona, majd a XV.
   században házasságkötések révén a Lévai Cseh család földesurasága alá került. A történetírás Nagypereg néven tartja számon ezt a települést. A másik falu, Kispereg Szent Imréről elnevezett temploma az 1332/33. évi pápai tizedjegyzékben a váci egyházmegye szigetfői főesperesi kerületének plébániája. A másképpen Szentimrefalvának vagy Imrefalunak nevezett helyet 1347-ben Nagy Lajos király Imre comes fiaitól váltotta meg. A két település fejlődését a dunai árvizek többször megakasztották. A XVI. században Kispereg a nagyobb lélekszámú. Buda elfoglalását követően, 1559-ben a pesti nahijéhez tartozó Imrefaluban hat házat, Nagyperegen pedig három házat jegyeztek fel az összeírók. Pest vármegye közgyűlése 1677-ben Csuzy Mihály és Haraszty Ezekiás birtokaként tárgyalt a területről.
   Házasságkötés révén 1684-ben a falu legjelentősebb birtokosa Balassa Imre. Az 1690. évi összeírásban már egy faluként említik a két helyet, amelyet Ráckevével együtt írtak össze. Az új községet Virágos-Berek-nek nevezték, amely a Duna bal partjához közel feküdt.